Az a bizonyos arany középút, remekül csengő filozófia. A szélsőségek között keresni kell azt a középutat, ami talán a legközelebb van az igazsághoz. Szkülla és Kharübdisz közt a vékony határvonalon kell hajózni. Nem minden fekete és fehér, általában a kettő között kell keresni az igazságot.

Szépen hangzanak, nem? Ennek a felfogásnak nagyon sokat köszönhetünk manapság, az internet világában már sokkal több lehetőség van arra, hogy ezen elv mentén tájékozódjunk és véleményt formáljuk. Lehetőségünk van azt mondani, hogy én nem hiszem el a kormány propagandáját, de ettől még nem tartom náciknak őket, nem hazaárulózok, tehát nem fogadom el az ellenzék prüszkölését sem. Hanem úgy gondolom, hogy a saját véleményem valahol a kettő között helyezkedik el.

Ez eddig csodálatos, az elv működik. Én, progresszív értelmiségi megmondom a tutit, senkinek sincs teljesen igaza. Kész. És itt jön a gond. Mert bár követtük az alapelvet, legtöbbször ennyiben ki is merül a filozófiánk. Nem gondolkozunk tovább, hanem megállapítjuk, hogy az igazság valahol a kettő között van, de ennél többet nem. Lényegében megvonjuk a vállunkat, teszünk egy nehezen támadható kijelentést majd ezzel lezártnak tekintjük a vitát. Így kivonjuk magunkat minden felelősség alól, minden vitát rövidre zárhatunk.

Saját magamon vettem észre, hogy egyre gyakrabban teszem ezt. Mikor kikérik a véleményemet egy témába, állásfoglalást várnak el tőlem valamelyik oldalon, én minduntalan csak a vállamat vonogatom és puffogtatom a bejáratott sallangokat:

„Ez nem ilyen egyszerű…”

„A dolog nem fekete és fehér…”

„Meg kell nézni több nézőpontból…”

De itt megáll a tudomány, pedig ez nagy gond. Mert ez így csak üres mentegetőzés, a felelősség és a gondolkodás, a véleményformálás alól való kibújás. Kényelmes, de veszélyes, mert bár a filozófia pont erről szól, könnyen lehet ezt is a végletekig menően csinálni.

Furán hangzik, mi? Szélsőségesen kerülöm a szélsőségeket. Pedig sokan esünk ebbe a hibába. Ahogy a címben is szerepel, szélsőséges centralisták leszünk. Így pedig ugyanabba a hibába esünk, mint szinte az összes életfilozófia követője, túl komolyan vesszük a saját elveinket, nem tudunk túllépni rajta, fejlődni.

Az alapelv jó, de mi kifacsartuk. A saját kényelmünk érdekében maradtunk az egyszerű értelmezésnél, hogy ne kelljen a fejlődésre törekedjünk. Az igaz/hamis kérdésekből csináltunk egy háromlehetőséges kérdést, ami bár így a lelkünknek jobban hangzik: igaz/is-is/hamis, de az az is-is egy csalfa dolog. Sokkal inkább jelenti azt, hogy tartózkodok. Bár erősen hangoztatjuk, hogy a fekete/fehér helyett inkább egy skálát kellene elképzelni, mert az igazság úgy írható le, mégis képtelenek vagyunk ezen a skálán kijelölni egy pontot, hogy szerintünk ez az igazság.

 Bár azt vallom, hogy a társadalom jó részére még mindig ráférne, hogy a 2 bites válaszok helyett keressék az arany középutat, nekünk tovább kell lépni. A legfontosabb nem az, hogy a 3-ra bővült lehetőségeket 5-re vagy 10-re bővítsük, hanem az hogy ebből az 5-bő vagy 10-ből mi magunk képesek legyünk rábökni egyre, hogy márpedig szerintünk ez a jó.  A mellébeszélés helyett, egyértelműen állást foglalni.

 

So it goes.

Megosztás a facebookon