Az a bizonyos arany középút, remekül csengő filozófia. A szélsőségek között keresni kell azt a középutat, ami talán a legközelebb van az igazsághoz. Szkülla és Kharübdisz közt a vékony határvonalon kell hajózni. Nem minden fekete és fehér, általában a kettő között kell keresni az igazságot.

Szépen hangzanak, nem? Ennek a felfogásnak nagyon sokat köszönhetünk manapság, az internet világában már sokkal több lehetőség van arra, hogy ezen elv mentén tájékozódjunk és véleményt formáljuk. Lehetőségünk van azt mondani, hogy én nem hiszem el a kormány propagandáját, de ettől még nem tartom náciknak őket, nem hazaárulózok, tehát nem fogadom el az ellenzék prüszkölését sem. Hanem úgy gondolom, hogy a saját véleményem valahol a kettő között helyezkedik el.

Ez eddig csodálatos, az elv működik. Én, progresszív értelmiségi megmondom a tutit, senkinek sincs teljesen igaza. Kész. És itt jön a gond. Mert bár követtük az alapelvet, legtöbbször ennyiben ki is merül a filozófiánk. Nem gondolkozunk tovább, hanem megállapítjuk, hogy az igazság valahol a kettő között van, de ennél többet nem. Lényegében megvonjuk a vállunkat, teszünk egy nehezen támadható kijelentést majd ezzel lezártnak tekintjük a vitát. Így kivonjuk magunkat minden felelősség alól, minden vitát rövidre zárhatunk.

Saját magamon vettem észre, hogy egyre gyakrabban teszem ezt. Mikor kikérik a véleményemet egy témába, állásfoglalást várnak el tőlem valamelyik oldalon, én minduntalan csak a vállamat vonogatom és puffogtatom a bejáratott sallangokat:

„Ez nem ilyen egyszerű…”

„A dolog nem fekete és fehér…”

„Meg kell nézni több nézőpontból…”

De itt megáll a tudomány, pedig ez nagy gond. Mert ez így csak üres mentegetőzés, a felelősség és a gondolkodás, a véleményformálás alól való kibújás. Kényelmes, de veszélyes, mert bár a filozófia pont erről szól, könnyen lehet ezt is a végletekig menően csinálni.

Furán hangzik, mi? Szélsőségesen kerülöm a szélsőségeket. Pedig sokan esünk ebbe a hibába. Ahogy a címben is szerepel, szélsőséges centralisták leszünk. Így pedig ugyanabba a hibába esünk, mint szinte az összes életfilozófia követője, túl komolyan vesszük a saját elveinket, nem tudunk túllépni rajta, fejlődni.

Az alapelv jó, de mi kifacsartuk. A saját kényelmünk érdekében maradtunk az egyszerű értelmezésnél, hogy ne kelljen a fejlődésre törekedjünk. Az igaz/hamis kérdésekből csináltunk egy háromlehetőséges kérdést, ami bár így a lelkünknek jobban hangzik: igaz/is-is/hamis, de az az is-is egy csalfa dolog. Sokkal inkább jelenti azt, hogy tartózkodok. Bár erősen hangoztatjuk, hogy a fekete/fehér helyett inkább egy skálát kellene elképzelni, mert az igazság úgy írható le, mégis képtelenek vagyunk ezen a skálán kijelölni egy pontot, hogy szerintünk ez az igazság.

 Bár azt vallom, hogy a társadalom jó részére még mindig ráférne, hogy a 2 bites válaszok helyett keressék az arany középutat, nekünk tovább kell lépni. A legfontosabb nem az, hogy a 3-ra bővült lehetőségeket 5-re vagy 10-re bővítsük, hanem az hogy ebből az 5-bő vagy 10-ből mi magunk képesek legyünk rábökni egyre, hogy márpedig szerintünk ez a jó.  A mellébeszélés helyett, egyértelműen állást foglalni.

 

So it goes.

Megosztás a facebookon

A minap egy érdekes beszélgetés részvevője voltam. Azokról a szenvedélybetegségekről és borzasztó emberi sorsokról volt szó amik egy felvilágosult értelmiségi fiatalokat foglalkoztatják. Az alkohol és a drogproblémák szörnyűségeiről. Azokról a fiatalokról akik inkább elmenekülnek és élnek az utcán, heteroszexualitásuk ellenére homoszexuális prostituáltként keresik a kenyerüket. A beszélgetés után elgondolkodtam azon, hogy mi is ezeknek a legfőbb kiváltó oka.

A nem megfelelő családi háttér. Erre jutottam. A legtöbb pszichológiai betegség (bár ma már sokat átsorolt az APA* teljesen normálisnak) a gyermekkorban alakul ki. A legtöbbet gyermekkori traumákra vezetnek vissza.

A mai felvilágosult nyugati kultúrában, a hagyományos családmodell egyre inkább háttérbe szorul. A házasság, a monogámia, a két életüket összekötő fél által vállalt gyermek, mid elavultnak lett kikiáltva. Nehéz, és sok munkával és belefektetett energiával jár. Na meg persze elköteleződéssel, kompromisszumokkal és mindenek előtt a saját individuális szabadságunk egy részének feladásával. Ez már végképp sok, adjam föl a szabadságomat egy elavult hagyományért?

Egy másik csoportos beszélgetés során, a beszélgetés vezetője, a felvilágosult tréner tette fel nekünk a kérdést, hogy fel kell e, vagy fel kéne e adnunk a saját személyes magunk köré vont falak egy részét egy kapcsolatért. Én hülye konzervatív tudatlanként rá vágtam, hogy persze. Mondtam, hogy egy kapcsolatba, a másik felé kell tenni lépéseket, a másik kedvéért le kell bontani néhány falat ha az őt zavarja. De szerencsére a kedves társaim, a trénerrel az élen felvilágosítottak az igazságról. Nem, nem kell, sőt nem is szabad feladnunk saját falainkat, a lényeg, hogy kölcsönösen is fogadjuk el a másik határait és tiszteljük azokat. Ez jól hangzik, nem? És akkor ott állhatunk 2 egyénként, 2 individuumként egymás mellet, és tovább is állhatunk, mert ez nem egy kapcsolat.

Isten, Haza, Család. Ha valaki megkérdezi tőlem, mi szükséges egy egészséges boldog élethez ezt válaszolom. Tudom, az elmúlt években ezzel a mondattal fejezték ki az emberek a jobboldali kötődésüket. Sokan elcsépeltnek és jelentés nélkülinek tartják, de én mégis úgy gondolom, ez számomra kifejezi, milyen értékrenddel élek.

De most nézzük csak a családot, ha már ez a bejegyzés címe. Minden gyereknek, vagy mondhatjuk úgyis, hogy mindenkinek szüksége van egy biztonságot jelentő, stabil családi háttérre. Szüksége van egy apára és egy anyára akikre számíthat a bajban, ha hibázik, ha nem úgy jönnek össze a dolgok ahogy szerette volna. Valakikre akik akkor is ott vannak, ha úgy érzi az egész világ ellene fordult. A család olyan hátteret nyújt az ember számára ami semmivel se helyettesíthető. A szülők azok akik nem azért szeretnek amiket tettünk vagy teszünk, hanem feltétel nélkül, minden hibánk ellenére.

Egy gyereknek stabilitásra van szüksége, biztonságra. Nem havonta változó apa/anya pótlékokra. Ha a legtöbb pszichikai betegség családi problémákra vezethető vissza, akkor miért nem hisszük el ezt? Miért nem hisszük el, hogy az egészséges fejlődéshez szükség van erre. Nem egy szülőre, nem hetente változó partnerekre a szüleinél. Szüksége van egy apára és egy anyára akire bármikor számíthat, akik nem tűnnek el 2 hónap után.

És akkor el is érkeztünk a legvitatottabb kérdéshez, a meleg párok örökbefogadásához. A kutatások és felmérések azt állítják, hogy egy homoszexuális pár által nevelt gyerek hasonló pszichológiai problémákkal küzd mint az egy szülővel felnövő. Ami ugye bizonyítottan nem a legjobb a gyereknek. Ekkor jönnek azok az érvek, hogy akkor egyedülálló szülők se nevelhessenek gyereket/fogadhassanak örökbe. Ezt eddig nem mertem kijelenteni, de most megteszem. Semmiképpen se szabad elválasztani a szülőjétől azt a gyereket akinek a másik szülője meghalt vagy elment viszont igen, akármennyire is szeretne gyereket egy nő aki sajnálatosan nem talált megfelelő párt magának, ő se fogadhasson örökbe gyereket. Ez nagyon kemény kijelentés, de tartom a véleményemet.

Itt nem a gyereket akaró homoszexuális pár vagy egyedülálló személy akaratát vagy jogát kell elsődlegesen nézni, hanem a gyerekét, aki igen is megérdemli, hogy a lehető legjobb családi környezetbe nőhessen fel.

 

*APA: American Psychological Association azaz az Amerikai Pszichiátriai Szövetség (tulajdonképp szakmai kamara).

So it goes.

Megosztás a facebookon

Nagyon sok embertől hallottam és egyre több helyen olvasható, hogy sokan már már szégyellik magyarságukat. Azt kérdezik tőlem, hogy mire legyenek büszkék? Arra, hogy nem lehet megélni ebben az országban? Hogy a magyarok még mindig a történelemben élnek és Trianon miatt siránkoznak? Hogy a magyarok nagy része rasszista/antiszemita vagy tudomisén -mista? Hogy mindenki elvágyik és kivándorol az országból? Hogy a magyar csak panaszkodni tud? A nemzeti büszkeség csak a nacionalisták baromsága.

Sokan abba a hibába esnek, amibe néha és is, hogy a magyarságot azonosítják a médiával. Ha csak a híreket hallgatva, internetes cikkeket olvasva és a hozzászólásokat böngészve becsukott szemmel járnék talán én is elhinném, hogy ezek igazak. De végzetes hiba az internet világával, az internetes torllokkal és a társadalomból kiszorult magányos, antiszociális kisebbséggel azonosítani a társadalmunkat.

Én is sokszor estem abba a hibába, hogy ezeket a kommenteket olvasva az a gondolat alakult ki bennem, hogy ez lenne a többség véleménye. Ez pedig nagyon nem így van. A társadalom egy kis homogén része. A többség mint ahogy én se, soha az életbe nem megy bele ilyen komment háborúkba, soha nem próbálja meg belesűríteni véleményét néhány mondatba, mert az eltorzult képet adna és ad is ha megpróbáljuk. De ha leülsz az utca emberével, és nem 2 mondat után otthagyod hanem végighallgatod mit és miért gondolja megláthatod a többség nem úgy vélekedik, a kommentek nem mérvadóak.

Az, hogy a magyar emberek mindig csak panaszkodnak, semmi se jó nekünk, igaz. Ahogyan igaz ez szinte minden nemzet minden polgárára. Akkor miért is tűnik számunkra ez úgy, hogy ez csak ránk vagy legalább is ránk még inkább jellemző? A válasz nagyon egyszerű, mert a magyar ember ezt el is mondja. Ha elmész Németországba és felteszed a kérdést egy barátodnak hogy 'Wie geht's?' vagy Angliába hogy  'How are you?' valószínűleg egy 2 szavas sablon választ fogsz kapni amivel a barátod el is intézettnek tekinti a kérdést. Ezzel ellentétben, ha Magyarországon egy számodra teljesen ismeretlen ember hogyléte felől érdeklődsz akkor is a legtöbb esetbe egy legalább 2 órás előadást kapsz ahol lehet , hogy még a gyerekkori traumák is előkerülnek. És ez szerintem korántsem baj. Én ezért is büszke vagyok a magyarságomra. Nem zárkózunk be hanem megosztjuk sérelmeinket és bajainkat.

A történelem. Tudom, ma már nem 'trendi' elődeinkkel, őseinkkel, hazánk több mint 1000 éves történelmével foglalkozni. Miért is foglalkoznánk vele, elmúlt. Megtörtént és kész, tovább kell lépni, előre nézni, nem pedig 100 éves sérelmeken nyafogni. Ez részben igaz, de legalább akkora hiba figyelmen kívül hagyni a múltat mint örökké a múltban élni. Ahogyan Babits Mihály is mondta:

 "Múlt nélkül nincs jövő, s mennél gazdagabb a múltad, annál több fonálon kapaszkodhatsz a jövőbe."

Mert a múltunk az, ami megmagyarázhatja hogyan és miért lettünk ilyenek amilyenek vagyunk. Igenis büszkének kell lennünk a történelmünkre. És nem, nem szabad elfelejtkezni Trianonról sem. Én igenis büszke vagyok arra, hogy Felvidéken sétálva csak mert magyarul beszéltünk beinvitáltak és vendégül láttak magyar embertársaim. Igenis büszke vagyok, hogy Erdélybe együtt ihatok a székely testvéreimmel jó magyar pálinkát, és közbe nem érzem, hogy ne lennék otthon. Büszke vagyok erre is:

https://www.youtube.com/watch?v=wHw-k9epP-I

Én büszke vagyok a sportolóinkra, akik hétről hétre nemzetünkért edzenek, versenyeznek és képviselik hazánkat a világversenyeken. Büszke vagyok tudósainkra és feltalálóinkra, akik rengeteg nagy találmánnyal örvendeztették meg a világot. Büszke vagyok gyönyörű szép nyelvünkre, amely egyedülálló az egész világon. Büszke vagyok minden csöndben, névtelenségben dolgozó magyar emberre, akik ennek az országnak előrelépéséért munkálkodnak nap mint nap. Büszke vagyok a világhírű költőinkre, íróinkra. Büszke vagyok a több mint 200 000 népdalunkra és a történelmünk során felhalmozott kultúrális örökségünkre.

Büszke vagyok, hogy magyarnak születtem.

A végére pedig Pió atya szavai a magyarokról:

"Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagy hatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országunkra!"

Én hiszek Pió atyának.

 

So it goes.

Megosztás a facebookon

Sokat hallottam, láttam és olvastam már a tipikus liberális felfogásról, a liberális emberekről, de ezidáig nekem ez olyan távolinak, felfoghatatlannak tűnt. Persze láttam őket a TV-be és a való életben is találkoztam velük, de mégis tűnt inkább egy furcsa fikciónak mint valóságnak. Viszont az elmúlt időszakba lehetőségem nyílt egészen közelről megismerni néhány ilyen felfogású személyt. Ezeket a tapasztalataimat fogom most megosztani.

Kezdjük talán a világnézetével, hogy milyen szabályok vezérlik életét. Viszonylag egyszerűek, én három részre osztanám. A fontossági sorrend változó és ez konfliktusokhoz vezet mivel van amelyik üti a másikat.

Az első a szabad szólás- és véleményszabadság. Vagy mégsem? Azt tartja, hogy mindenki elmondhatja a véleményét, de ha az kirekesztő, náci, rasszista, fasiszta, antiszemita vagy egyszerűen nem az ami az ő véleménye, akkor mégse. Mert az rossz. A csak  elméletben létező igazi liberalizmus és szólásszabadság lényege, hogy azok véleményét jogait is megvédjük akikkel nem értünk egyet. Ha csak azokét védjük akikkel egyet értünk akkor semmiben nem különbözik a fasisztától. A fasiszták is megvédték a sajátjaikat.

A második a már egy másik bejegyzésben kifejtett felelősség nélküliség. Hogy bármit megtehetsz amit, ahogy, amikor csak akarod. Ha ezzel másokat nem sértesz. De  ki dönti el mi sértő és mi nem? Ja, hát ő. Erről ennyi is elég.

A harmadik és talán számára a legfontosabb az, hogy hol születtél, milyen családban, milyen neműnek, milyen országba és még folytathatnám. A lényeg, hogy legyen semmis a születéskor kapott összes tulajdonság. Az, hogy magyarnak születtél és fiúnak nem szabad, hogy bármit jelentsen. Nyugodtan legyél ami csak akarsz. A hazátlan ember. Ha származási alapon meg mersz különböztetni valakit az főbenjáró bűn, de ő elítélhet több 100 millió embert mert másképpen gondolkodnak.

Most jöjjön a társasági élet. Hát hol is kezdjem. A facebook. Természetesen minden apró részletét az életének meg kell osztani a facebook barátaival. Imád saját magáról beszélni. Amit nem oszt meg az internettel az olyan mintha meg sem történt volna. Belépve egy szórakozóhelyre egy fontos dolog van. Minél több emberrel beszélni. Persze nem igazi beszélgetések. Ugyanaz az öt sablon kérdés. Hogy hívnak? Honnan jössz? Mit csinálsz itt? Mi a terved? Van facebookod?

Ezzel persze semmi baj nem lenne. Egy Hostelbe ahol mindenki más országból, más kultúrából jön. Érdekes dolgokat hallhat az ember. De őt ez hidegen hagyja. Csak egy a lényeg. Még egy embernek elmondhassa rövid élettörténetét. Az hogy a másik mit mond az lényegtelen. 10 perc múlva, jó ha arra emlékszik melyik országból jött. De legalább 1-el több ismerőse van a facebookon. Aztán 10 perc múlva már jön az a mondat, hogy: 'Én annyira szeretlek titeket'

Szeretlek. Igen, ennek a mondatnak semmi jelentősége nincs számára. Jó hallani, de tartalom, valódi érzelem nincs mögötte. Még egy filmnél is több idő kell 10 percnél, hogy eldöntsd tetszik e vagy nem. 2 nap alatt kb 60x kimondja ezt a mondatot 15 különböző random embernek. Egyszerűen nincs jelentése már számára ennek a mondatnak, csak egy töltelék mint az 'a' vagy az 'az'.

Folyamatosan beszélgetni kell valakivel. Igazából teljesen mindegy, hogy kivel. Mindegy hogy miről, csak beszélgetni. Mert ha egy kicsit elhallgatna, csöndben sétálna a másik mellet, az többet mondana minden szónál. Többet árulna el róla mint az összes facebook bejegyzése, többet mint az általa kimondott szavak. És ettől fél. Retteg. Egy idő után idegesít engem, a vele való beszélgetés. Olyan unalmas, érdektelen dolgokról beszél. És elég demotiváló a tudat, hogy leszarja amit mondok. Másnap ha visszakérdezem semmire sem emlékszik.

A barátok. Rengeteg van neki. Túl sok. Persze nem az igaz, bármikorszámithatokrá barát. Olyan barátot nem igazán tud szerezni. Miért? Mert túl sok barátja van. Egy igazán mély barátsághoz idő kell, törődés és néha kompromisszumok. Meg elköteleződés. Na ez nem megy. Annyi barátja van, hogy mikor az egyikkel találkozik és közösen elmennek valahova, nincs ideje vele törődni, mert ott van a többi barát, mármint nem ahol ő van, csak hát a facebookon. Folyamatosan írni kell nekik, mert annyian vannak és annyian kíváncsiak rá. És persze kötődni sem tud, elköteleződni, és valóba tenni a barátságért. 

Párkapcsolatban is hasonló a helyzet. Elköteleződni képtelen. Dúl a szerelem, de azért egy másik fiúval sétálgat kézenfogva. A monogámi ma már nem menő. Házasság? Az egy régi elavult hagyomány. Ő szereti a barátját és 5 éve együtt vannak, de hogy örökre? Azt nem tudja elképzelni. 

Vágyja a szeretetet. Vágyja azt, hogy valaki ott legyen vele ha már csúnya lesz és öreg. De ezért tenni nem hajlandó. Belül retteg. Retteg, hogy egyedül marad, hogy nem lesz majd aki törődik vele. Erre kell ez a sok 'barát', pótlék.

Szeret jót tenni, szeret segíteni másoknak. Ad pénzt a hajléktalannak, de persze csak ha látják, ja és utána még a facebookra is felteszi, különben mi értelme lenne?

Sajnálom őt, mert az élete üres és felszínes. Nincs benne igazi tartalom, nincs benne ÉLET. 

 

So it goes.

Megosztás a facebookon

Nem, nem a belgák által lemészárolt több 10 millió Belga Kongói emberről fog szólni ez a bejegyzés, bár az is megérne néhány sort. Nem is az amerikai telepesek által lemészárolt őslakosokról. Nem a cigány és a zsidó holokausztról fog szólni, hanem a világ legnagyobb, legkegyetlenebb, fajtól, nemtől és vallástól független népirtásáról.

Évente több 10 millió embert ölnek meg ideológiai alapon, méghozzá teljesen legálisan. Az áldozatok száma már több mint 100 millió. Magyarországon már 7 millió fölött van az elhunytak száma.

Vegyük alapul azt, hogy az emberi életet védeni kell. Ezt talán a legtöbben még elfogadják. Elvileg az ENSZ is valami hasonlót állít. Az emberi élet kioltása a legtöbb esetben elítélendő (kivételt képezhet talán az önvédelem). Azt, hogy ezt elfogadjuk szerintem a 21. században, a fejlett 'nyugati' demokratikus világba el is lehet várni.

Ennek ellenére mindenféle jogi és erkölcsi akadályok nélkül gyilkolnak meg Magyarországon évente több mint 100 ezer embert. Sőt, jogi felelősségre vonhatják azt az orvost, aki személyes indokra hivatkozva megtagadja az abortusz elvégzését.

Az ENSZ által kiadott és a világ legtöbb országa által elfogadott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata nevű papírfecnibe az áll, hogy minden embernek joga van az élethez és a szabadsághoz.

Ekkor jönnek a feministák és liberálisok, hogy minden nőnek joga van a szabadsághoz, hogy az ő testük és így tovább... Na meg, hogy a megtermékenyített petesejt az nem emberi lény, csak egy magzat, nincsenek jogai. És akkor arról mennek a viták, hogy mitől és mikortól számít egy magzat emberi lénynek. 

Na álljunk meg itt egy pillanatra. Ki a fenének képzeljük magunkat, hogy eldöntsük ki az ember és ki nem. Miben különbözik az a feminista, aki nem tekinti embernek a magzatot, attól a primitív rasszistától aki a négereket nem tekinti embernek? Mi a különbség? Azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk.

És miért a legkegyetlenebb népirtás? Mert ők nem tudnak védekezni, nem tudnak elmenekülni. Nem tudják felemelni a hangjukat, hogy HÉ, én is ember vagyok. 

A liberális jogok soha nem minden ember jogáról szóltak. Hanem azokéról akik a leghangosabban kiabáltak.

A magzatok kiabálnak, de mi nem halljuk meg őket.

És akkor ezzel még nincs vége. Amerikába a szülők legálisan eladhatják a meggyilkolt gyermekük szerveit, szöveteit. Amerikába a terhesség 9. hónapába is végeznek abortuszokat. Ez azt jelenti, hogy a teljesen kifejlett gyermekük szerveivel keresnek pénzt. Legális gyilkosság és szervkereskedelem. Ez az amerikai álom? Ez a hely a demokrácia és a szabadság fellegvára. Szép új világ!

Én ilyen világba nem akarok élni. Ezt nem tudom tolerálni. Tenni kell valamit.

 

So it goes.

Megosztás a facebookon

1968-ban a liberalizmus újabb dicsőséges forradalmat indított a tabuk ledöntésére, a felelősség nélküli boldog, gondtalan és minden értelembe vett szabad életért.

Hát hol is kezdődhetett? Persze, hogy Franciaországba. 1968-ban diáklázadás tört ki Párizsban. A diákoknak elegük lett a szexuális tabukból. Nem kértek többet az erkölcsi és etikai szabályokból. Ők szabadok akartak lenni. Szabadon akarták kiélni szexualitásukat. Ennek a forradalomnak vezetője Daniel Cohn-Bendit volt, aki ma is az Európa Parlamentbe boldogít minket. Az ő szexuális vágyairól sok mindet lehetett hallani, szerette ha diákjai simogatják... Ő így foglalta össze a törekvéseiket:

"Hittünk abban, hogy az ember jó, hogy képes lenne kormányozni saját magát, ha a rendszer nem akadályozná ebben. Mindent le akartunk vetkőzni, ami korlátozhat, kipróbáltunk mindent, ami szabadságot jelentett a korlátozó szabályok alól, legyen az szex, drog vagy politikai fanatizmus"

Mit is kínált nekünk ez a szexuális forradalom? 

- Nincsenek többé tabuk. Akármilyen perverziód, devianciád van, nem kell szégyellni, éld ki nyugodtan és oszd meg a világgal is.

- A szex szabad, ott ahol akarod, akkor amikor akarod, azzal akivel akarod.

- A nőket felszabadítja a termékenység 'terhe' alól.

- Szabadon választhatod meg a partnereid számát, nemét.

- A szex mostantól semmi másról nem szól csak az örömszerzésről.

 

És mi tette ezt lehetővé. Az, hogy 1959-ben piacra került az első fogamzásgátló tabletta, ami már tényleg nagyon lecsökkentette annak esélyét hogy az aktus után jön a baba.

És mit kaptunk ezek helyett? Nézzük meg a központi statisztikai hivatal adatait. A házasságkötések aránya az elmúlt 50 évben hihetetlen mértékbe lecsökkentek. A válások száma pedig elképesztő mértékbe megugrott. A hatvanas években a házasságkötések 10%-a végződött válással ma ez 50%. Az abortuszok száma soha nem látott méreteket öltött. Köszönjük szexuális forradalom. Ma a gyerekek 41%-a házasságon kívül születik. 

Teljesen egyértelműen tudja a pszichológia, hogy egy gyereknek biztonságos, stabil  családi háttérre van szüksége az egészséges fejlődéshez. 

Egy felmérés szerint a megkérdezett 2400 gyereknek 41%-a ismer olyat akit megerőszakoltak. Ez azt jelenti, hogy a gyerekek nagy része úgy kezdi a felnőtt életét, hogy az első szexuális élménye ez volt. 

Az 1947-ben megjelent Család és civilizáció című könyvébe a szerző, Karl Zimmermann ezt írta:

"Ha így folytatjuk tovább a szexuális tabuk eltörlését, akkor növekedni fog a válások száma, a promiszkuitás*, a gyermekek elhanyagolása, a fiatalkori bűnözés és a család krízise fog bekövetkezni, olyan krízis ami a Római Birodalom végét jelentette."

*= szexuális partnerek gyakori váltogatása

És mit kaptak a nők a szexuális forradalomtól? Az ígéret az volt, hogy korábban nem tapasztalt szabadságot élhetnek meg. Ha valaki meg akarja nézni, hogy mennyire tisztelik a fiúk a lányokat csak menjen el egy gólyatáborba. A legtöbb fiú szemébe a lányok már csak tárgyak, eszközök. Ezt kapták a lányok a szexuális forradalomból.

Tényleg megérte? Tényleg ilyen fontos a szexuális szabadság? Mert a következményeket látva, elgondolkodhatna rajta az ember.

 

So it goes.

 

Megosztás a facebookon